Miután Zsuzsi még aznap írt július 4.-ről, talán eljött az ideje a több mint egy hónapja történt kirándulásunk beszámolójának is...
Bár facebookon már fenn van pár kép, de itt jönnek további részletek is. Már ha emlékszem még rá, mit is láttunk...
A Memorial Day-en az országért elesett katonákra emlékeznek az USA-ban, és május utolsó hétfőjén ünneplik. Mi ezt a hosszú hétvégét használtuk ki arra, hogy elutazzunk Mount Rushmore-hoz, ami az egyik legközelebb levő látványosság, amiről már azelőtt is tudtunk, hogy akár a gondolata is felmerült volna, hogy ideköltözzünk.
Nos a legközelebb levő az 8-9 órás autóutat jelent :D De ekkorra már rendelkeztünk akkora utazási tapasztalattal, hogy ne szörnyülködjünk ezen a távolságon.
Az odautat több részre bontottuk, és szombaton csak North Platte-ig mentünk el, ahol megnéztünk minden látványosságot, amit csak felvonultatott a város. Először Buffalo Bill házát látogattuk meg a város szélén. A kiállítás mellett itt láttunk először élő bölényt, mióta itt vagyunk, bár itt csak bemutatónak volt fogságban kettő. A pajtában épp esküvői fotózás zajlott, és készültek a délutáni esküvőre, amit a pajta melletti nagy mezőn tartottak.
Ezután a helytörténeti múzeumot néztük meg. Itt a már megszokott kiállítás, és skanzen várt minket. Az eddig látott skanzenek közül ez volt a legkevésbé érdekes/jól menedzselt. És elég furcsa volt, és nagyon nem nebraskai, hogy a skanzen házaiban azok a részek, ahova nem szabad a látogatóknak menni, nagy fekete börtönrácsokkal voltak elválasztva. A többi skanzenben sem voltak teremőrnénik az épületekben, mégis elég volt egy kis madzag a területek elkerítésére.
A múzeum után a Cody Parkba mentünk (amit természetesen Buffalo Billről neveztek el, akinek az eredeti neve William Cody). Itt némi keresés után megtaláltuk a teniszpályák mögé rejtett vonatokat, amiért jöttünk. Itt van kiállítva a világon megmaradt két Union Pacific Challenger egyike, a 3977-es. A méretei eléggé lenyűgözőek, mindkettőnknek ez volt az egyik kedvenc látnivalója North Platte-ban.
Ezután a Fort Cody-hoz mentünk, ami előzetes információnk alapján egy kiállítás ajándékbolttal. Ez alapján gondoltuk, hogy ez egy nagyobb kiállítás. Mikor odaértünk, láthattuk, hogy ez egy nagyon nagy ajándékbolt nagyon kicsi kiállítással. Itt többségében vicces vagy cuki nebraskás és vadnyugatos dolgokat lehet venni. Itt vettünk magunknak egyetemi pólót, mert olcsóbb volt, mint Lincolnban :D És Zsuzsi itt lett gazdagabb a cuki új borzos pénztárcájával. Kiállításként egy kétfejű borjú és pár fogdosható prém szolgált. Szóval ez a "látványosság" leginkább pénzköltésre való, és ehhez nekünk is sikerült alkalmazkodnunk.
Rövid kitérőt tettünk a háborús emlékműnél, majd a Golden Spike Towert látogattuk meg. A golden spike (arany sínszeg) az a ceremoniális sínszeg volt, amivel egyesítették a Central Pacific és Union Pacific vasútvonalakat 1869-ben, és így létrejött az Első Transzkontinentális Vasút (bár ez nem North Platte-ban történt, hanem Utah-ban). A Golden Spike Tower tulajdonképpen egy kilátó, ahonnan a Bailey Yard-ot lehet megnézni, ami a világ legnagyobb rendezőpályaudvara. A méretei valóban lenyűgözőek, nem is sikerült olyan képet készíteni róla, ami valamennyire is visszaadná a látványt.
Este moziba mentünk, mert Zsuzsi már nagyon várta az új X-men-t. North Platte-ban aludtunk először (és azt hiszem, ha tehetjük utoljára) igazi motelben, olyan utcára nyíló szobákkal, mint a filmekben. Nos legalább nem volt túl drága (de különösebben olcsó sem), egyszer ki lehetett bírni.
És akkor itt a rengeteg kép :D
Másnap indultunk tovább. Következő célpontunk a két és fél órára lévő Chimney Rock volt. Itt egy kis ideig azt hittük, hogy a GPS-ünk megbolondult, elromlott, vagy valami hasonló, mert szerinte másfél óra alatt kellett odaérnünk. Kellett némi idő, míg rájöttünk, hogy Nebraska legnyugatibb csücske már másik időzónában van, és a GPS ezt már hamarabb tudta, mint mi :D Ezután a GPS még egyszer megviccelt minket (vagyis valószínűleg mi magunkat), amikor tettünk egy röpke fél órás kitérőt, majd ugyanazon az úton vissza is mentünk... Ezt valószínűleg úgy sikerült, hogy a GPS érintőképernyője rezisztív, a GPS-t gyakran kettőnk között az ülésen tartjuk, és néha lecsúszik, és van hogy benyomódik rajta valami. Valószínűleg így sikerült új köztes célpontot beállítanunk rajta úgy, hogy észre sem vettük :D Ezzel sikerült az időzóna váltással megspórolt egy óránkat egy rendkívül izgalmas kitérőre pazarolni...
Végre megérkeztünk a Chimney Rockhoz (Kémény Szikla), ami egy magányos homokkő oszlop. A helyiek (mármint az eredeti indián helyiek) Szarvas Pénisznek nevezték. Azt nem árulom el, hogy szerintünk mire hasonlít, de mindenkinek lehet saját elnevezése :D A Chimney Rock környékén már látható volt, hogy Nagyon-Nyugat-Nebraskában már kicsit változatosabb a vidék.
Chimney Rock után Alliance-ben álltunk meg. Idő hiányában itt nem néztük meg a helytörténeti kiállítást (bár nagy valószínűséggel fel tudnánk már sorolni a korábbi múzeumok alapján, hogy mik vannak kiállítva...), csak a kevés időt igénylő/különlegesebb/érdekesebb dolgokra szorítkoztunk. Megálltunk a városi szökőkútnál, ami semmi extra, csak simán szép. Itt Nebraskában nem olyan gyakoriak a szökőkutak, és itt ez is valamennyire különlegességnek számít. Itt is találtunk gőzmozdonyt, ezen sajnos látszott, hogy nem nagyon foglalkoznak vele. Majd a Dobby's Frontier Town nevű skanzent látogattuk meg. Ez nagyon érdekes volt, leginkább azért, mert nem volt ott senki (se látogató, se alkalmazott), ami a kezdődő viharral együtt adott egy különleges már-már creepy hangulatot a helynek. És ez volt az első (és azóta is egyetlen) skanzen, aminek bordélya is volt. Innen továbbindulva ért el minket a vihar. Hatalmas vezetési tapasztalatommal (ami leginkább egyenlő az itt töltött időnkkel, mert otthon gyakorlatilag egyáltalán nem vezettem) ez volt életem első olyan viharja, amikor az esőtől nem látni semmit. Ez elég ijesztő volt, úgyhogy félre is álltunk egy parkolóba, amíg csendesedett egy kicsit. Ezután érkeztünk el a Carhenge-hez. Ez, ahogy a neve is sugallja, egy autókból épített méretazonos Stonehenge replika. Bár egyesek megkérdőjelezték, minek is néznénk ezt meg (Jacob...), ez a Nebraskában eddig látott egyik legkülönlegesebb látványosság, kár lett volna kihagyni. A Stonhenge replika mellett még pár autóalkatrészből készült szobor is található itt.
Sűrű vasárnapunk fő attrakciója Mount Rushmore volt. Közeledve beszélgettünk arról Zsuzsival, hogy reméljük nem lesz csalódás (mint ahogy a legtöbben pl. a Mona Lisáról beszélnek, bár azt egyikünk sem látta még). Már az útról megpillanthattuk a szobrokat, és láthattuk, hogy nem lesz csalódás :D Mount Rushmore elég szép hely, a szobrok mellett az erőd a sok sziklával is igen érdekes. A szobrokat leginkább robbantással készítették, és a lerobbantott sziklákat otthagyták a kecskéknek játszani :D A látogatóközpontban megnézhettünk egy rövid filmet, hogy hogyan készültek a szobrok. Mivel későn érkeztünk, így nem kellett sokáig várnunk a zászló levonási és szobor kivilágítási ceremóniáig. A zászló levonásához kihívták a színpadra az összes jelenlévő jelenlegi és volt katonát, akik mind bemutatkoztak, és mindenkit megtapsolt a közönség. Maga a kivilágításnál picit többre számítottunk, mint hogy egyszer csak felkapcsolják, és kész... De ettől eltekintve kivilágítva is jól néztek ki a szobrok.
Kirándulásunk utolsó napját a Crazy Horse Memoriallal kezdtük. (Az odafele úton láthattuk a szomorú valóságot, amiről Mount Rushmore-nál olvashattunk, hogy a környéken egy bogárfaj pusztítja az erdőt.) A Crazy Horse Memorial az indiánok válasza a Mount Rushmore szobraira. Crazy Horse lakota vezető volt, aki a Little Bighorn-i csatában győzelemre vezette az indiánokat a kormánnyal szemben. Az elkészítésére egy lengyel származású szobrászt kértek fel az indián vezetők, aki azután ennek szentelte az életét. Ahogy a képeken is látható, a szobor még nincs kész, aminek az az oka, hogy a készítéséhez nem fogadnak el kormányzati segítséget, csak a belépőkből és adományokból gyűjtenek pénzt. A látogatóközpont indián kulturális és oktatási központként is működik, kiállításán nem csak helyi, hanem sok más indián törzs tárgya is látható. Éééés, indulás előtt még robbantást is láthattunk :D
A Crazy Horse Memorial után a Wind Cave-et néztük meg. Ez egy viszonylag kis területen található nagyon komplex, többszintes barlangrendszer. Miután több igen látványos barlangban jártunk már, ez egy kicsit csalódás volt. Ez a barlang nem annyira látványos, inkább azoknak való, akik barlangászni szeretnek (van igazi barlangászós túrájuk is). A leggyakoribb látványosság a barlangban a boxwork, ami a barlang plafonjáról lógó vékony lemezekből álló méhsejtszerű képződmény. Azért nem volt rossz, de egy cseppkőbarlangnak, vagy akár a Szemlőhegyi barlangnak a nyomába sem ér.
Utolsó kiválasztott látnivalónk a Dél-Dakota-i Badlands volt. Előre kinéztem a google térképen, hogy van az autópályáról leágazó, a Badlandsen átvezető egy órás körút, gondoltam ezen gyorsan áthajtunk, és mehetünk is haza :D Ez majdnem sikerült is, úgy két és fél órát töltöttünk ott... A Badlands egy erózió alakította szépséges táj, szavak helyett beszélnek a képek. Itt tapasztaltuk meg talán igazán először (amit a nagy nyaralásunk alatt sok helyen tervezünk kihasználni), hogy itt a nemzeti parkok a lustáknak is valók. Természetesen vannak gyalogtúrák is, de mindenhol van egy kiépített autóút parkolókkal a leglátványosabb részeknél, ahol csak kipattan az ember, nézelődik, és mehet is tovább. Ez szerintem egy nagyon kényelmes megoldás, és nagyon hasznos lesz, amikor majd augusztusban majd egy nap négy nemzeti/state parkot is szeretnénk megnézni :D
Ezután elindultunk haza a röpke 7 és fél órás úton. Eközben megtapasztalhattuk, hogy Dél-Dakota déli része hasonlóan változatos képet fest, mint Nebraska, ha lehet, még kevesebb településsel :D Éjjel újabb vezetési élménnyel gazdagodtam, ez pedig a dézsás eső éjszakával kombinálva. Ez még ijesztőbb, mint ami nappal volt. Ráadásul gyakorlatilag senki nem volt az úton, de szerencsére épp felújítás volt az úton, és így a narancssárga bójáknak köszönhetően tudhattam, hol az út. Eddigi tapasztalataink azt mutatják (a későbbi is, amiről majd egyszer lesz bejegyzés...), hogy csak akkor van nagy vihar, ha én vezetek :D De végül szerencsésen hazaértünk hajnal háromra, és összességében nagyon jó és szép hosszú hétvégénk volt.
